Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pop art - Készítette: Komjáti Beáta Zita

2010.11.21
POP ART = NÉPSZERŰ MŰVÉSZET A pop art képviselői amerikai és brit művészek. Az irányzat két központja New Yorkon belül Manhattan és Anglián belül London. Szülőatyjának Robert Rauschenberg félreértésén alapulva a dadaista Marcel Duchampot tekintik, aki e félreértés szerint figyelmét a művészvilág provokálása helyett inkább a köznapi valóságra fordította. E tematikát követve az alkotók a plakátok harsány színeit idéző festményei és olcsó anyagokból alkotott szobrai a városi kultúra – a reklámok, a képregények, a fotók és a design – formanyelvéhez igazodnak, olykor azonosulva, máskor ironikusan vagy elutasítóan. Kezdettől fogva félreértések és félremagyarázások sokasága övezte a csoport tevékenységét, amely szakított a hagyományos művészetfelfogás bizonyos elemeivel. Ezt az állapotot maga a művészet kényszerítette ki, mivel folyamatosan megszegte a szabályokat. Ez az időszak a régimódi és elnyűtt sémák elleni lázadás periódusaként jellemezhető. A közönség nagy tábora felháborodva utasította el. Egészen más formát és tartalmat várt a műalkotásoktól, szellemi épülést és esztétikai élményt. Megszületése egybeesik a modern nyomdaipar és könyvkiadás erőteljes fejlődésének indulásával. Fontos szerepük lesz a kritikusoknak, akik folyóiratokban közreadott véleményeiket és ellenvéleményeiket eljuttatják a közönség széles köreihez. A műértők és kritikusok által a művek bonyolultabb és mélyebb értelmezést nyernek. És ezáltal a nagy félremagyarázások közepette a művek és művészek a közérdeklődés központjába kerülnek. Ezen a művészeten áthatnak a reklám mindennapos fogásai, ugyanis a képregényekből, a sajtófotókból, a sztárklippekből, a mozihírdetésekből, valamint a karton és a műanyag élelmiszertartókból egyaránt merít motívumokat. Olykor az ember is megjelenhet a pop vásznakon, de csak a fogyasztási index által irányított robotként vagy pedig az eszményi embertípus szentimentális paródiájaként. A reklámok képi világa már jelen van a dadaista kollázsokon, a képeslapokból kivágott illusztrációkon is. Az ecsetet és a festéket az olló és a ragasztó váltja fel. A dada a polgári, főként a műveltségre és jó ízlésre alapozott művészetet tekintette céltáblájának. Hívei az önelégült, tiszteletre méltó polgárt akarták arcul csapni. A pop artban inkább rá akarták ébreszteni a közönséget arra a silány valóságra, amiben élnek, emellett a társadalmi problémákra felhívni a figyelmet sajátos, fanyar humorral. A tömegek könnyen a művész befolyása alá vonhatók, ezt kihasználva próbálták észrevetetni az emberekkel, hogy az őket körülvevő tárgyak silányak. Többek között az ekkoriban kialakult és az amerikaiaknál divatossá vált fast food éttermek termékeit, a hamburgert, a coca-colát, a különböző kalóriabombákat, a süteményeket, emellett a tartósítószerrel teli konzervételeket, a cigarettát, az újságokat, a napilapokat, reklámokat és az ebből keletkezett hatalmas szemetet ábrázolták elriasztó és rádöbbentő szándékkal. Tom Vesselman: Amerikai konyha című képén mindent felvonultat, ami egy tipikus amerikai konyhából nem hiányozhat. Egy steril, érintetlen világ, ahol minden készen kerül az asztalra. Claes Oldenburg: akrilból készült két óriási cheeseburgerével hívja fel a figyelmet az egészségtelen táplálkozásra. Andy Warhol: Campbell’s konzervek elleni lázadását a cég reklámnak tekintette, így szponzorra akadt és busásan honorálták. Daniel Spoerri: Varrógép és vasaló véletlen találkozása a boncasztalon című úgynevezett csapdaképén valós tárgyakat ragaszt fel egy fatáblára, mely a 17. századi holland kismesterek csendéleteit idézi . Ezzel egy mulatozás utáni koszos asztalt tár elénk, ami a tékozlásra utalva egy tükröt tart a társadalomnak. Fernandez Arman: Szemétkupac akkumuláció című munkáján egy négytagú család egy napi szemetét ábrázolja. Újságokat, reklámanyagokat, késztermékek és cigaretták dobozait. James Rosenquist: Szeretlek a Fordommal együtt című festményén azt a kérdést boncolgatja, hogy a táplálék vagy a gépjármű iránti rajongás a nagyobb. Az autó és a spagetti között a hölgy eltörpül, arca csak a kocsi polírozott felületén egy torz képként jelenik meg. Mel Ramos ezzel ellentétben a női szépséget helyezi előtérbe. A nőt reklámként állítja be, árucikkek reklámjaiként szolgálnak, mely elképzelés szerint a csábos nőalak felkelti az emberekben a vágyat és ezáltal a terméket is megvásárolják. (Miss Velveeta) Itt áttérve a nőkről alkotott véleményekre: Allen Jones a női princípium kérdésével foglalkozik.Bizarr readymade-ket és múzeum enteriőröket hozott létre. Példa: Tökéletes partner című képe vagy Asztal, fotel és kalaptartó enteriőrje melyeken a női alakokat elszemélyteleníti, csak kellékekként, használati tárgyakként tünteti el őket és megalázott helyzetükre hívja fel a figyelmet. Ezzel a kérdéssel Tom Verselman is foglalkozik. A nagy fürdőző és a Nagy amerikai akt című munkáin az amerikai szexfilmek világát idézi meg, melyben a nő csak egy eszköz a férfi szolgálatában. A képei szánalommal és rosszallással telítettek. Emellett megteremtődik az amerikai nőideál. A haj és ruhaviselet generalizálódik. Ezt az amerikai szépségeszmény milyenségét mutatja be Roy Lichtenstein Maybe, emellett Szőke fej kék árnyékkal című aggodalomtól gyötört fiatal nő alakjában. Nicy de Senfal a kialakított szépségideállal szembefordulva a női test egészséges idomai mellett emel hangot. Életerős, dús bájakkal rendelkező nőket ábrázol, melyeket Nanáknak nevez el, kissé már túlságosan is groteszk módon. (Nana, Fekete Nana) A nőideálról áttérve a sztárok világára, képbe kerül Richard Hamiltonon és Andy Warholon keresztül Marilyn Monroe és Elvis Presley. Hamilton: Az én Marilynem című képén ikonosztázként helyezkednek el a színésznőt felvillantó képek , akit túl hamar érte a dicsőség. Warhol pl. egyik kedvenc alakja volt Marilyn , sokat foglalkozott vele, a legtöbb változatot róla készítette. Édes Marilynem című képén csorgó mézes háttér elé helyezte el a színésznő portréját. Emellett foglalkozik még Elvis Presley és saját maga portréival is, melyeket szitanyomással készített. Ő emelte a szitanyomatot műalkotássá = szerigráfia. A sztárvilág dédelgetett bálványa lesz Warhol, mivel tökéletes reklámnak tekintették munkáit. A sztárvilág mellett a politika és a hírek is főszerephez jutnak. Richard Hamiltont: Egy végleges kijelentés irányában című képe miatt váteszként emlegetik, mintha a vörös festékfolttal megjósolta volna az elnök halálát, mely ’83- ban következett be egy sikeres merénylet által. A bekövetkezett tragédia a feledés homályába veszésének folyamatát idézi meg Robert Rauschenberg: Kompozíció, illetve James Rosenquist: Elnökválasztás című képein. Emellett Wolf Vostell: Miss Amerika című képén is az elfeledéssel foglalkozik. A vietnámi háború időszakában készített szitanyomatán leleplezi a hadviselés etikáját, azaz a pillanatnyi szenzációt, ami tényleg csak pillanatnyi, mert a következő nap már a szépségkirálynő választás a téma, ami már félig takarja az előző plakátot. Ugyanazt a pillanatnyi megrázkódtatást ábrázolja Warhol is a Narancssárga katasztrófa és a Villamosszék című nyomatain is. A fontos témák feledésbe merülnek. Ehelyett előtérbe kerül a képregények tartalmatlan világa, mely ellen keményen igyekszik fellépni Roy Lichtenstein. Kimetszéses technikájával és hatalmas szövegrészekkel feszültséget teremt és felhívja a figyelmet a szövegtartalom és a látvány közötti teljes abszurditásra. Például: Takka-Takka, Crak, Pow című képeinél a fegyverek és az erőszak világa szentimentális szövegekkel van kiegészítve. Emellett a képregények olcsó nyomat voltát idézi meg a színes raszterpontokkal. A politikai ügyek mellett a művészet és a kultúra is háttérbe szorul teljes mértékben. Peter Blake hangot is ad nyomasztó érzéseinek Balkon című munkáján, ahol az információáradatban az emberek nem tudnak különbséget tenni az értékes és az értéktelen között. A fiatalokon az értetlenség és döbbenet figyelhető meg az őket körülrajzó információktól.Monet Balkon című munkája is megbújik az információhalmazban, beindítva egy körforgásrendszert, mintha épp elhaladna a képről. Emellett Retrospective című képén feltűnnek a múlt emlékei, melyek lassan feledésbe merülnek. Az információhalmaz mellett a tárgyhalmaz problémája is felmerül, például Richard Hamilton: Ez teszi a mai otthonokat annyira mássá és vonzóvá? című kollázsán, amin mindent egybehalmoz, ami a kora emberének vágyálma és ezektől komfortos az életük. Megjelenik a járművet szimbolizálva az autóembléma, az étel szerepét betöltve a sonkakonzerv, a képregény borítója egy hatalmas festmény gyanánt, a sztárvilág szereplői, a bodybuilderek és a pin up girl-ök. A komfortos életük közepette pedig az emberek megfeledkeznek egymásról, egyfajta társas magány alakul ki, melyet Georges Segal boncolgat műveiben. Figurái megfáradtak, sosem élethűek, elszemélyteleníti őket, mivel személyiségük igazi arca nem tud felszínre törni. Például Walk-Don’t Walk című munkáján. Az intim magányt is elénk tárja. A nagyváros sivár otthonaiban folytatott mechanikus esti tevékenység tárul elénk az elesettséget és magányt sugárzó Lábát mosó nő, illetve Lábát borotváló nő alakjában.